Arippo idén 17 éves lett, és mivel körülbelül most vagyunk azonos életkorban megosztok néhány gondolatot közös életünkkel kapcsolatban.

Hosszabb ideje látom, hogy a hazai lókiképzés –  annak elsősorban a „természetes” ága – teljesen rákattant arra a kifejezésre, hogy „a lovam a tükröm”. Én/mi ezt egészen másképp tapasztaljuk, és úgy vélem van egyfajta végig-nem-gondoltság ebben a kifejezésben, amit most már szinte mindenkinél úton-útfélen használ, gyakran minden mélyebb kifejtés nélül. Arippo nem a tükröm, hanem önálló élőlény sajátos hangulatokkal, egyedi karakterrel és akarattal. Így tekintek rá, amikor találkozom vele. A tétel persze filozófiai szinten igaz, de amennyire a ló a tükröm, úgy minden más is az (esemény, személy) amivel kapcsolatba kerülök tükör lehet.  Az, hogy mi tükör és mi nem tükör végső soron egy szemléleti kérdés, aminek csekély köze van a lókiképzéshez, és félő, hogy ez az egyébként hasznos gondolat, nézőpont hamarosan egy kiüresedett sztereotípiává válik a lókiképzésben. Ez azért is érdekes, mert számos lókiképző, aki a lovad a tükröd-et emlegeti sok már interakcióval kapcsolatban nem jut el odáig, hogy az is tükör kéne, hogy legyen – az ő számára…! Ezt kívülről látni néha elég vicces, vagy éppen bosszantó… és gyakran nevetséges.

Arippo nekem tehát nem tükör. Teljesen autonóm személyiség, akinek saját hangulata és akarata van, amelyek messzemenőkig figyelembe vannak véve általam, amikor találkozunk. Még a közös legeltetéskor is figyelek rá, hogy melyik fűcsomót akarja megenni, de ha hosszan akar bámulni egy ismert dolgot az is meg van neki engedve. A kérdés mindig ugyan az: mivel tudnám jobbá tenni a napját? Ez koránt sem jelenti azt, hogy mindig az ő akarata érvényesül, de mindig igazodom a hangulatához. Egy angoltelivér esetében nem is lehet más választásom… Teljesen nevetséges az elvárás, hogy a ló mindig ugyanúgy teljesítsen és mindig maximális alárendeltséget tanúsítson a lovasával, kiképzőjével szemben. Ezt sok lovas és edző gyakran elfelejti és nem képes a ló hangulatát lekövetni, hanem az általa elfogadható sztenderdhez próbálja igazítani minden alkalommal.

Ebből a közös figyelemből Arippo-val az elmúlt években olyan kapcsolat alakult ki, amit álmomban sem reméltem, hogy lehetséges, vagy létezik ilyen. Ez nem jelenti azt, hogy „jól” lovagolunk, vagy képzettek vagyunk. Nagyon sok dolgot nem tudunk a lovaglásról, számos feladatot nem tudunk megcsinálni (még), de a kapcsolatunk több, mint kitűnő.

Szintén ide tartozik, hogy egészen más egy lóval a születése pillanatától együtt lenni, mint fiatal korában megvásárolni. Arippo az évek során megszokta minden mozdulatomat – az etológiailag teljesen indokolatlanokat, összevissza mozdulatokat is – gyakorlatilag teljesen kiismert ő is engem. Tíz éve kezdett beérni a kapcsolatunk és ezután kezdtünk – még a szigeten – önállóan terepre járni. Arippo ebben a helyzetben bizonyította be leginkább rátermettségét. A célkitűzésünk ez volt: egyedül terepen, minden jármódban. Ez már hét éve valóság és ebben a helyzetben minden alkalommal meglep a magabiztossága és a felém irányuló bizalma.

Isten éltessen, Arippo!